2. o. Függelék 21. A telhetetlen méhecske

A telhetetlen méhecske

(Macskássy Gyula és Dargay Attila diafilmje alapján)

 

Nem is olyan messze, a kertek alján, kis méhecske született az egyik méhkasban. Még ki sem nyitotta a szemét, máris mohón cuclizta az édes mézet. Telt múlt az idő, a kis méhecske iskolába került. Ahogy megnőtt, úgy növekedett a torkossága. Amikor a többi méhecske a tanító nénire figyelt, ő bizony lépes mézet szopogatott. Ha csak tehette, beosont a mézes kamrába, és nyalta-falta, kanalazta a mézet. Bizony, a mi kis méhecskénk telhetetlen méhecske volt.

Eljött a tavasz ideje. A Nap sugarai végigcsókolgatták a réteket, a sok virág kivirult, kiszínesedett.

A kék égen előbukkant Felhőanyó, és langyos esővel öntözgette, locsolgatta a kertek, mezők virágait.

A virágok szemlátomást nőttek, növekedtek.

A tavasz köszöntésére a tücsökzenekar vidám muzsikába kezdett a réten.

Kecsesen hajladoztak, ringtak a mező szépei, szólt a tücsökzene, folyt a tánc, virágillattal telt meg a levegő.

A méhkas őre észrevette a feléje szálló illatfelhőket. Nagyon megörült, és azonnal megfújta a tavaszt hirdető harsonát. Erre a jelre vártak egész télen át a kis méhek.

Szép rendben igyekeztek a raktárhoz, ahol a mézgyűjtő szívókákat osztogatták. Legelsőnek a mi kis méhecskénk repült a kijárat felé.

A méhrajok kiszálltak. A telhetetlen méhecske mindegyiknél jobban vágyott arra, hogy megkóstolja a friss virágnektárt.

Együtt szállt a raj az illatos tavaszi levegőben a virágos kert felé. A telhetetlen méhecske azonban különvált a többiektől.

Egy nagy harangvirág kelyhébe bújt be, ahol alaposan belakmározott a nektárból és a virágporból, azután megtöltötte szívókáját.

Amíg a többiek frissen repültek haza, a telhetetlen méhecske annyira jóllakott, hogy többször is meg kellett pihennie a virágok szirmain.

A dolgos méhecskék szorgalmasan töltögették a mézet a sejtekbe.

− Mennyivel jobb volna ezt is mind megenni – gondolta a kis telhetetlen.

Egyszer, amint megrakodva hazafelé tartott, összetalálkozott a lódarázzsal.

− Csacsi vagy te – szólította meg a lódarázs. – Ha nem vinnéd a kasba a mézet, mind a tied maradna. Az én odúmban szépen összegyűjtheted magadnak az egészet.

A körtevirág meghallotta, amit a lódarázs mondott.

− Ne hallgass a rossz tanácsra! – figyelmeztette a méhecskét. – Ne hagyd el a társaidat, mert pórul jársz!

Ámde a méhecske nem szívlelte meg az okos szót, csak az járt az eszében, hogy az övé lesz az egész méz, ha a lódarázs odújában gyűjti össze.

Így telt el a tavasz, utána a nyár: a méhkasban a sejtek sorra megteltek mézzel. A vegyészek ellenőrizték a finom ízeket. Jó volt a termés: a dolgos méhecskék megérdemlik a pihenést.

Kinn őszre fordult az idő. Egy este Szél úrfi is előbukkant s végigsüvített a tájon. A virágok elhervadtak, a fák levelei hullani kezdtek.

A telhetetlen méhecske be akart húzódni az odúba, hogy nyugodtan élvezze munkája gyümölcsét. De mi történt? A gonosz darázs az orra előtt becsapta az ajtót, még jól ki is nevette. A haszontalan méhecske meggémberedve hullt a földre, a hideg, száraz levelek közé… Fázott, éhezett és sírt.

– Jaj, mit tettem? Csak még egyszer társaim között lehetnék!

A körtefán már csak egy körte volt, ugyanaz, aki virágkorában figyelmeztette, hogy ne hallgasson a rossz tanácsra. Megsajnálta a méhecskét, lepottyant melléje, átölelte, melengette és jó szóval biztatta.

Éppen arra járt az öreg kertész. Észrevette a körtét és megpillantotta mellette a dermedt méhecskét. Elcsodálkozott rajta nagyon, azután tenyerébe vette és elvitte a kashoz. Már éppen készültek bezárni a méhkas kapuját, amikor meglátták a pórul járt szökevényt.

− Jaj, soha többé nem leszek telhetetlen, nem hagyom el testvéreimet – siránkozott a kis csavargó, és a többiek megbocsájtva, boldogan nyújtották feléje a kezüket.

=================================================================

Függelék a Gyere velem Jézushoz! 2. osztályos hittan tanári Kézikönyv 2014-es kiadásához.

www.ecclesia.hu