
Iancu Laura lírai és prózai munkássága a kortárs magyar irodalom különleges színfoltja, amelyben a moldvai csángó gyökerek és az egyetemes egzisztenciális kérdések fonódnak össze. A szerző tudatosan eltávolodik a népieskedő formáktól, hogy a hit és az istenkeresés legmélyebb, nyelvi rétegeit kutassa. Istenképe kettős: költészete és prózája egyszerre hordozza a moldvai hagyomány szigorú, távoli Teremtőjét és a modern ember kétségekkel teli, vívódó spiritualitását.
Írásaiban fellelhető a bűntudat, a magány és a szenvedés teológiája, mely Simone Weil és Pilinszky János szellemi örökségével rokonítja művészetét. A kötetben közölt versek és prózai írások a „sötétben élő angyal” alázatával tekintenek a transzcendenciára, miközben az én és a másik kapcsolatának szentségét hirdetik; bizonyítva, hogy a vallomásos szépirodalom a posztmodern után is képes érvényes és megrendítő új alakot ölteni.