
Brigitta nővér egy napsütéses őszi napon A SZÍV jezsuita magazin szerkesztőségében járt Budapesten, hogy címlapinterjút készíthessünk vele. Tudtuk, hogy nincs túl jól, de arra egyikünk sem számított, hogy életéből már csak néhány hét van hátra. Azt terveztük, hogy a rosszindulatú daganatos betegségéről is kérdezzük. Soha nem találkoztam korábban olyan interjúalannyal, aki ilyen súlyos diagnózist kapott. Nem tudtam, mennyire kell tapintatosnak lennem. Az járt a fejemben, tudunk-e majd beszélni a lényegi dolgokról: a bizalom forrásáról, ráhagyatkozásról, a szenvedés értelméről, a csodavárásról, Istenről magáról? Brigitta fesztelenül, őszintén, bátran nyilatkozott. Ahogy a kérdések egyre mélyebbre haladtak, lelke egyre jobban feltárult és elkezdett csillogni. Ragyogása betöltötte a szobát. Az interjú után napokig dolgozott bennem a találkozás emléke. Úgy éreztem, nem zárult le a vele való beszélgetés, hanem inkább csak elkezdődött. Halála előtt közvetlenül néhány napot Veszprémben tölthettem vele. Beengedett abba az utolsó térbe, ahol a szerettei vették körül, és barátai, ismerősei, tanítványai érkeztek búcsút venni. Elmondta az életét, a főbb állomásokat, amik formálták. Beszélt Istenről, a családjáról, szerzetesi hivatásáról, nővérközösségéről, szerelemről, küldetésről, munkáról, sikerekről és kudarcokról is. Kötetünkben életének e morzsányi fejezetei következnek egymás után, úgy, ahogy elmesélte azokat.
Sajtó alá rendezte: Tornya Erika RSCJ